Part 23

Azt hiszem kis magyarázattal tartozom, mielőtt elolvasnátok a részt. Az utóbbi időben enyhén - nagyon - elhanyagoltam a blogot. Szörnyen sajnálom, cserébe duplahosszú lett ez a rész és 2 jelentős pillanat is bele lett rakva. Nem húzom tovább az időt, jó olvasást és elnézést a "kis" kihagyás miatt.

-Elbeszélgettem egy kicsit a hugicámmal, aki megbánta, hogy kioktatott téged! – mondta önelégült vigyorral a képén.

-Ugye nem bántottad? – kérdezte aggodalmaskodva Trisha.

-Nem, csak egy kicsit beolvastam neki, hogy nem így kéne viselkedni a barátnőmmel, akit most hoztam ide először! – mondta még mindig vigyorogva.

-Nagyon kedves tőled, hogy próbálsz megvédeni, de nem gondolod, hogy nekem kéne vele beszélnem, hogy jobban megbízzon bennem?! – kérdeztem kicsit felhangon.

-Neked nem kell semmit tenned, én mindent megcsinálok helyetted, főleg, hogy a húgomról van szó, aki kicsit furcsa, amióta híres vagyok. – mondta

-Oké köszönöm! – zártam le a keletkezőben lévő vitát - Egyébként ma mit fogunk csinálni? – tereltem másra a témát.

-Úgy gondoltuk, hogy egy kis baseball-t szervezünk, mert Zayn említette, hogy imádod az amerikai kultúrát. – mondta Yaser.

-Ez nagyon kedves önöktől, de csak miattam ne játsszunk olyat, amit senki sem szeret rajtam kívül! – mondtam ugyanis meglepődtem, hogy mindegyikük milyen figyelmes, főleg Zayn, hiszen csak egyszer említettem neki, hogy szeretem az amerikai sportokat.

-Ez csak természetes! A fiam barátnőéért mindent! – mondta Trisha.

-Ja csak nehogy találkozzunk más vámpírokkal, akik megérzik a csábító embervéred! – mondta gondolom viccből Waliya, amin mindannyian elkezdtünk nevetni.

-Na igen, úgy látszik elvtársra találtál Waliya, mert Amy imádja az Alkonyatot, meg a Titanikot! – mondta Zayn.

-Na végre egy normális lány! Szóval Jacob vagy Edward? Hmm? – kezdett faggatni a kedves lány, Waliya.

-Zayn! – mondtam, ugyanis nem tudtam eldönteni, hogy melyiket válasszam. Ezen a válaszon nevetgéltünk egy jót, majd adtak nekem egy baseball ütőt, és kimentünk a hatalmas hátsó kertbe, amiben egy sportrészleg is fellelhető. Ezt anno Zayn ajándékozta nekik, az első fizetéséből.

A csapatbeosztásban Yaser segített, így a két csapat így alakult: Zayn Yaser és Waliya alkottak egy csapatot, én pedig Tricia-val és Doniya-val játszottam. Hát igen, sajnos gondolhatjátok, hogy nem mi nyertünk, ugyanis a két férfi együtt nevetségesen gyorsan porrá verte szerény csapatunkat. Este duzzogtam egy kicsit, amiért Zayn olyan kíméletlenül elvert engem a hazafutásoknál, de ő hamar kiengesztelt, így mire elaludtam, már minden rendben volt köztünk.

Másnap egy kis városnézést terveztünk, csak mi ketten, amíg Tricia és a lányok bevásároltak, Yaser pedig elment elintézni ügyes-bajos dolgait. Mostanra azt mondom, bárcsak ne tettük volna! De ne szaladjunk ennyire előre.

Reggel Zayn mellett ébredtem a pihe-puha ágyban. Amikor felébredtem ő már fent volt és csak mosolygott rám.

-Min mosolyogsz? – kérdeztem tőle.

-Amikor téged nézlek, mindig elmosolyodom, mert annyira szép vagy, hogy egyszerűen hihetetlen. – súgta hangja rekedtes hangzásával a fülembe. Ezután szorosan hozzábújtam, jelezve, hogy nagyon szép mondatnak véltem. –Figyelj szerintem ne halasszuk el nagyon a városnézést, ilyenkor a legszebb, amikor kihaltak az utcák, és nem botlunk minden egyes négyzetméteren egy-egy vágyakozó rajongóba!

-Rendben! Adj 20 percet és kész is leszek! – mondtam, majd egy gyors puszit nyomtam az ajkaira és már fel is pattantam az ágyból, hogy felöltözzek.

Miután elkészültünk és kiléptünk a házból, a szemünkbe sütött a szikrázó nap – ami tegyük hozzá Angliában elég ritkaszámba megy – és az égen egy felhőt sem láttam, akárhogy is néztem a szépséges égszínkék kavalkádot.

Zayn rákulcsolta a kezét a kézfejemre és így indultunk neki a kisebb túrának. Megnéztük a főteret és a parkokat, amikben elidőztünk egy keveset, mondván nem sokat járunk Bradford-ba, élvezzük ki minden egyes percét a „nyaralásunknak”. Hiszen Zayn ezután csak próbált, és próbált és még többet próbált. Na de térjünk vissza a történethez.

A nap már magasan járt, amikor is úgy határoztunk, hogy felkeresünk egy csendes kis éttermet, ahol úgymond elbújhatunk a sok Directioner elől. Amikor ránéztem az órára, azt hittem elájulok, hiszen már délután három óra volt, és este már indultunk volna vissza Manchester felé, hogy hazavigyen engem, és ő visszamehessen Londonba.

-Zayn! 3 óra van, kicsit sietni kéne, mert még össze se pakoltunk! – mondtam kicsit frusztráltan, bárcsak ne tettem volna! Ami ezután következett azzal magamra robbantottam a poklot, és ami  a legszörnyűbb ezzel rengeteg ember veszélybe került.

-Rendben! Tudok itt egy sikátort, ahol meg lehet rövidíteni az utat, csak az a baj, hogy oda nem süt be a napfény, és így elég sötét és hűvös hely! – mondta és a karomat egy kis utcácska felé vonta.

Amikor odaértünk tényleg kezdtem fázni és rendkívüli rossz érzés fogott el. Megéreztem, hogy valami szörnyűség fog következni, mert a következő pillanatban egy hangos üvöltést hallottam, és Zayn lerántott egy szemetes mögé, ahol jól lehetett látni az eseményeket.

Hirtelen egy segítségért kiáltozó férfi hangjára lettem figyelmes. Talán megláthatott minket, ugyanis velőtrázó ordítással fűszerezte gyilkos „áriáját”. Hamarosan egy újabb férfi bukkant fel, aki tetőtől-talpig feketében volt, s kezében egy pisztolyt szorított. Embert nem kímélő módon förmedt rá a másikra, aki még mindig az életéért esedezett.

-Mégis mit képzelsz magadról! Számomra te egy senki vagy, ez nekem a munkámhoz tartozik, és a munkámat, akkor tudom szépen befejezni, ha elmondod nekem azt, amit láttál. – mondta fagyos hangon.

-De, de én nem láttam semmit, ártatlan vagyok, hagyj élni! – dadogta a férfi.

-Csúnya dolog a hazugság! Hazudni bűn, drága barátom, hazudni bűn! És amiért te most hazudsz nekem meg kell lakolnod! Viszlát a halálban, drága „testvérem”. –mondta és egy hatalmas dobhártyaszaggató lövést adott le. Végignéztem, ahogy összecsuklik szegény férfi és, ahogy elönti a fehér igét a meleg, friss vér. Teljesen lesokkoltam és véletlenül elkiáltottam magam.

Zayn alig tudott beljebb húzni, hogy látótávolságon kívül legyek. Teljesen elárasztotta az agyamat az a borzalmas tudat, hogy épp most láttam, ahogy egy ártalmatlan férfi tétlenül összecsuklik, és egy sorozatgyilkos felfigyelt ránk. És akkor kapcsoltam. Te jó ég egy bérgyilkossal van dolgunk, aki minket keres, amiért én olyan felelőtlen voltam, hogy felhívtam magunkra a figyelmet.

Szinte alig kaptam levegőt, még úgy is, hogy Zayn szorosan magához vont engem, és eltakarta a testem, hogy véletlenül se engem lásson meg.

-Hol vagy, te szerencsétlen, meg foglak ölni, ha nem jössz elő! Ne játssz velem macska egér játékot, mert megbánod! Te leszel a következő, aki ebben az utcában, az én kezem által jut a túlvilágra! – mondta kíméletet nem ismerő hangleejtéssel. Szinte már kezdtem feladni, amikor egy kocsi hangjára lettem figyelmes. 

A következő pillanatban csak annyit láttam, hogy kiugrik egy nagydarab férfi a kocsiból és egy lövést ad le a gyilkosra, de ő sem tétovázott, egy pillanat alatt visszaadta a lövést, ami telibe talált. Egy újabb férfi rogyott össze az út közepén, ahol ő is percekig kényszerült haláltusáját megvívni. Amíg a vonagló halálán lévő férfit néztem, addig a bérgyilkos a kocsiba ült és kihajtani készült, mert hallotta a közelben lévő rendőrsziréna hangját.

Ez így még szép is lett volna, de sajnos az utca végéből találkozott a tekintetem az övével, és így lelepleztem magunkat.

Hatalmas nagy szerencsénk volt, hogy valaki kihívta a rendőröket, mert különben már rég nem lennénk az élők sorai között. Amint kihajtott az utcából azonnal hangosan sikoltozva kezdtem el zokogni a felgyülemlett feszültség miatt.

A rendőröknek csak bőgve, artikulálatlanul tudtam elmesélni, hogy mi is történt valójában, de Zayn segített és így a gyilkossági nyomozást két tanúval ki tudtuk segíteni. Már csak az volt a probléma, hogy fekete ruhás kis „barátunk” a legnagyobb szellem az Egyesült Királyságban, tehát eddig nem volt soha egy szemtanúja sem a gyilkolásának és soha nem kapták el, álnéven él, minden egyes gyilkolás után – elég sok név van már az általa meghaltak között – nyom nélkül lelép, és már a következőt tervezi, amikor elmenekül onnan.

A legrémisztőbb ebben a férfiben, hogy egész élete során csak mi láttuk és éltük túl a „küldetését”, így nagy rá az esély, hogy visszajön értünk, és mi is felkerülünk képzeletbeli listájára.

Miután kizokogtam magam, és az összes sminkem lefolyt – szörnyen nézhettem ki – a rendőrökkel bementünk az őrsre, ahol most már normálisan el tudtam magyarázni a történtetek, és a grafikusoknak segítőkészen elmondtam az arcvonásait, amit eddig soha senki nem látott. Most, hogy elkészítették, olyan szintű félelem hatolt belém, amit még soha nem éreztem.

A fantomképről mosolygott rám a világ egyik legveszélyesebb bűnözője, akinek az arcát az egész világon csak én láttam.

Tudtam, hogy vissza fog jönni értem, csak azt nem, hogy mikor. Nem végez félmunkát, egészen biztos, hogy el fogja tüntetni a nyomokat, amiket maga után hagyott.

Gondolataimból ébredve arra lettem figyelmes, hogy Trisia és Yaser háza előtt állok, és Zayn kezét fogva lépkedek a család felé.

-Te jó isten! Mi történt veletek? – kérdezte aggodalmasan Trisia.

-Á csak egy sorozatgyilkos rákattant Amy-re, mert végignéztünk, ahogy megöl két embert, és meglátta az arcát. – Zayn megpróbálta könnyeden kimondani, de nem sikerült neki, hangjában teljes meggyötörtség és félelem visszhangzott. Trisia arcára kiült a teljes rémület Yaser pedig a lehető leggondterheltebben vizslatott minket.

-Azonnal haza kell, vidd Amy-t! Itt nincs biztonságban! Zayn nagyon vigyázz rá, maradj vele minden percben, az Olimpia most nem olyan fontos, mint a barátnőd élete! Összepakoltuk a bőröndötöket, mert éreztük, hogy valami baj történt! – hadarta el Yaser, aki a világon a lehető legjobb tanácsokat tudja adni.

-Rendben! Ti is legyetek óvatosak, ki tudja, hogy mennyit tudott meg a családunkról! – mondta Zayn, majd szorosan átölelt mindkét szülője, és bepakoltuk a Rang Roverbe – Ferrarival nagyobb bajunk esett volna, mert az nem golyóálló – és már indultunk is.

A nap már rég lement és a félhomályban még gondterheltebbnek tűnt a helyzetünk. Lassan kihajtottunk a városból, ami még a rémisztő események után is a szívemhez nőtt, és ráhajtottunk az autópályára, ahol szinte már kínos csendben utaztunk végig.

Zayn majdhogynem kitaposta az egész pedált, olyan gyorsan és kissé idegbetegen – nem csodálom, hiszen ő is ugyan azt élte át, mint én – vezetett.

Rengeteg táblát elhagytunk, az M62-es autópálya szinte kihalt volt. Ilyenkor mindenki otthon tölti az idejét a családjával, nem pedig sorozatgyilkosok elől menekül. De jó nekik!

Az eredetileg 52 perces utat már majdnem megtettük, amikor egy száguldó sportkocsit véltünk felfedezni az autópálya azon oldalán, ahol egyébként mi mentünk.

Ezzel nem lett volna semmi probléma, de ez az autó egyenesen szembe jött velünk, és nagyon úgy tűnt cseppet sem zavarja, hogy éppen nekünk fog ütközni frontálisan.

Te jó ég! Egy kocsi száguld felénk, amit nem érdekel, hogy itt fogunk meghalni! Villámként csapott belém a gondolat és úgy láttam Zaynbe is.

-Az ott a fekete alak a hátsó ülésben! – suttogtam Zaynnek, aki gondterhelten nyugtázta egy bólintással, hogy ő is látja.

Olyan erővel hatolt bele a gondolat a fejembe, hogy pillanatokon belül mindketten meghalunk, hogy szinte fizikai fájdalmat éreztem, még az ütközés előtt.

És akkor egy nagy villanást láttam. Úgy éreztem kiszálltam a testemből, mert teljesen kívülről figyeltem az eseményeket.

Zayn erőteljesen megrázkódott, szinte majdnem nekilökődött a szélvédőnek, de úgy láttam, hogy túl fogja élni. Szinte könyörögtem, ha én meghalok, akkor legalább Ő élje túl, és legyen egy boldog élete.

Miután úgy láttam Zayn mozog és próbál felém fordulni, hangosan üvöltözött vagy fájdalmában, vagy a látványomtól. Hát igen, nem voltam egy szívdöglesztő ebben a helyzetben.

Mellkasomnak nekicsapódott ezernyi üvegszilánk, több sebből véreztem, és szinte alig lélegeztem. Várjunk csak, ha az ott én vagyok, akkor most, hogy láthatom önmagam kívülről? Ezen a kérdésen kezdtem el tűnődni, amikor hatalmas fájdalmamban – igen ebben a pillanatban nyilallt belém a fájdalom – még egyszer ránéztem a tehetetlen Zaynre, aki engem rázogatott, hogy felkeltsen és egy pillantást vetettem a másik kocsira, aminek a sofőrje is az én helyzetemben volt.

Azt már nem láttam hova tűnt a bérgyilkos, mert elsötétült előttem minden.

Miután felébredtem egy fehér lepellel elhomályosított próbateremben találtam magam, ahol Zayn várt rám.

-Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem tőle, mert ezt nagyon nem értettem. Csupa feketébe volt öltözve, de még így is nagyon helyes volt.

-Hát megérkeztél Amy! Már rég óta várok rád. – mondta és kajánul elmosolyodott. Nem tetszett nekem ez az egész, nagyon nem. – Gyere ölelj meg! – mondta

Már majdnem elindultam, amikor egy hang a fejemben megszólalt. „Ő nem Zayn, nem lehet! Zayn még él, te pedig haldokolsz. Ez egy csapda. Ne add fel az életed, még nagyon fiatal vagy. Zayn szeret téged, a többiek is mind jó véleménnyel vannak rólad. Mindannyiuk barátnője megkedvelt téged. Gondolj bele mekkora teher lenne ez nekik ha most itt hagynád őket. A szüleidről meg nem is beszélve.”

És akkor átgondoltam az egészet. Mintha a hang mély lett volna. Ez nem az én hangszínem. Sokkal inkább… Zayn! Hiszen Ő még életben van, és hozzám beszél! Miatta túl kell éljem! Nem halt meg! Szörnyű állapotban lehetek, ha ilyen könyörgő a hangszíne. De ez azt jelenti, hogy nem haltam meg!

-Sajnálom, de te nem Zayn vagy! Nem foglak megölelni, mert az igazi éppen a kórházban próbál belém életet lehelni. És ha nem haragszol, most visszatérek az élőkhöz! – mondtam ki az ál Zaynnek, és abban a pillanatban szétfoszlott és a sűrű fehér köd helyett csak egy nagy feketeséget láttam.